Kedves Olvasók!

Az Irakban töltött két hetemet szeretném ebben a blogbejegyzésben megörökíteni! Remélem érdekesnek és hasznosnak találjátok az itt leírtakat!

   2017 elején eldöntöttük, hogy Irakba utazunk, édesapám hazájába és az én második hazámba. Ez volt az első utam Irakba és rendkívül izgatott voltam, hogy láthatom a kinti rokonaimat, akikkel eddig még sosem találkoztam. Még nem fejeztem be az összes vizsgámat az egyetemen, ezért néhány könyvet kénytelen voltam magammal cipelni, de túl sokat nem kerültek elő a kintlétem alatt, ami az ott megtapasztalt rengeteg új élménynek is köszönhető. Lefoglaltuk a repjegyeket egy utazási irodában még tavasszal és megkezdtük a felkészülést a bombák földjére való kiutazásra:). Május 14-én indult a repülő és sajnálatos módon Isztambulban átszállásra kényszerültünk, valamint hét és fél óra várakozásra a tranzitban, ami Istennek hála pillanatok alatt elrepült. Vásároltunk, ettünk-ittunk, keresztül-kasul körbejártuk a tranzit repülőteret. Furán hangozhat, de amikor megfigyeltem, hogy milyen sok ázsiai származású ember vesz körül minket, csak akkor tudatosult bennem, hogy mi is az úticél és ettől csak még izgatottabbá váltam. Az Isztambul-Bagdad viszonylaton rendkívül kevesen voltak, ami nem is volt gond, mivel nagyon ideges szoktam lenni az égben, de a pilóta nyugodt hangtónusa és meglepően könnyed leszállása egészen elviselhetővé tette az utazást. Amikor lekászálódtunk a gépről, döbbenve tapasztaltam, hogy mennyire meleg van a késői időpont ellenére (32 fok éjjel 1-kor). A repülőtér tiszta volt és nyugodt, az indiai vendégmunkások készségesen cipelték a bőröndjeinket némi baksisért cserébe. A repülőteret elhagyva taxit béreltünk, amivel az Ibn Firnas tér felé vettük az irányt, ahol az unokatestvérem már várt ránk. Nem tudott a repülőtéren felvenni minket különböző biztonsági intézkedések miatt. Vicces volt első találkozásom az unokatestvéremmel, folyamatos viccelődése és közvetlen viselkedése mosolyt varázsolt mindenki arcára. Amikor először beszéltem vele némileg akadozott a kommunikáció. Hozzászoktam már az egyetemen az irodalmi arab nyelv használatához, de most egy egészen más nyelven (iraki dialektus) kellett kommunikálnom. Édesapámtól korábban már tanultam ezt a dialektust, de most mégis valahogy nagyon idegennek hatott, talán amiatt is, mert az utóbbi időben csak 'fuszhában' (irodalmi arab nyelv) kommunikáltam az arab ismerőseimmel. Ennél a pontnál kiötöltem, hogy minden új szót és kifejezést betáplálok a mobilomba, amit aztán később, higgadtabb körülmények között memorizálni tudok.

Az Ibn Firnas térről fél órás út vezetett a rokonaim házához, ám az úton többször is meg kellett állnunk az ún. ellenőrzőpontoknál ('szaytara'), de a késői időpont miatt villámgyorsan átjutottunk ezeken. Maga a ház gyönyörű volt és hatalmas (2 emelet - 8 szoba -2  fürdőszoba -  és nem mellesleg egy kis kert is tartozott hozzá). Megérkezésünkkor hatalmas lakomával vártak minket, amiből az izgatottság érzése miatt csak nagyon keveset tudtam enni.

Másnap reggel édesapám hivatalos ügyeit intézvén, korán elhagyta a palotát(?), én pedig egyedül maradtam édesanyámmal karöltve a kíváncsi rokonok kereszttüzében és afféle tolmács szerepét töltöttem be egész délelőtt. Nagynéném volt a rokonsereg szóvivője, én pedig szinkronban tolmácsoltam mindent, ami elhangzott. Még aznap délelőtt ellátogattunk egy plázába, amiből rengeteg van Bagdadban és mind nagyon jó állapotú. Pont ugyanolyanok, mint nálunk, csak annyi a különbség, hogy a plázába való bejutást egy enyhe motozás előzi meg érthető okokból. Az átvizsgálást végző személyek és biztonsági őrök egyébként mindenhol nagyon illedelmesek és mosolygósok, amihez legyünk őszinték, az átlagember nincs hozzászokva.

Aznap este egy étteremben vacsoráztunk, ahonnan csodás kilátásban volt részünk a Tigris folyóra, aminek egészen egyedi és finom illata betöltötte az egész teret.

Irak nem számít drága országnak, de az előkelő éttermek azért még magyar viszonylatban is költségesek, egy főétel 3 és 5 ezer forint között mozog, viszont minden étteremben ingyen van a hideg palackozott víz és az előétel is, kategóriától függetlenül. Az átlagos vendéglátóegységekben az árak is átlagosak és vannak olyan helyek, ahol egy főétel 3-500 forintba kerül. Az ételek minősége a jobb helyeken nagyon magas színvonalú, de szinte sehol sem találkoztam rossz minőségű fogásokkal. Ami még érdekes, hogy a pincérek többsége a már említett étteremben külföldi volt, főként libanoniak, egyiptomiak és más, fekete afrikai országból származók.

Az elkövetkezendő napok városnézéssel és a rokonok megismerésével teltek. A májusi 44 fokot nem volt könnyű elviselni és sajnos azt sem, hogy az áramszolgáltatás minden egyes nap akadozott, így a légjavító berendezéseket nem lehetett következetesen használni. Ennek kiküszöbölése okán, minden iraki háztartás elengedhetetlen kelléke egy áramot generáló szerkezet, ami az állam által biztosított (vagy inkább nem biztosított) szolgáltatást hivatott pótolni. Átlagosan naponta 8-10 órát működött az "állami" áram, de a legfrissebb hírek szerint ez a probléma kezd lassan megoldódni. Több helyi lakosnál is érdeklődtem, hogy mi lehet az oka az  áramszolgáltatás eme gyatra színvonalának, de csak a szokásos spekulációkkal tudtak szolgálni; volt, aki arra gyanakodott, hogy a vezetékek elavultak, volt, aki a kormány figyelemelterelő taktikáját sejtette és volt, aki szerint csak kevesen fizetik be a számlát időben.

Bagdadban meglátogattuk az al-Mutanabbi utcát, aminek az a jellegzetessége, hogy az egész utca gyakorlatilag egy könyvvásár, árusok tömkelege helyezkedik el utcai bódékban és normál üvegkirakatos üzletekben. Itt szinte minden megtalálható és nem csak arab nyelvű könyvek, hanem angol, olasz, francia, német, stb. nyelvű kiadványok is. Természetesen jól bevásároltam, nem igazán foglalkoztam azzal, hogy ezeket a könyveket majd pár nap múlva haza is kellene cipelni, de sebaj, megérte.

Ezután ellátogattunk a Bagdadi Múzeumba (al-Mathaf al-Baghdadi), melyet 1970-ben nyitottak meg a nagyközönség előtt és amely a bagdadi életet hivatott bemutatni a különböző periódusokban, életnagyságú bábuk, valamint hangfelvételek segítségével.

Még aznap este unokatestvéreimmel karöltve tiszteletünket tettük egy helyi szórakozóhelyen, melynek egy libanoni üzletember volt a vezetője. Kedélyesen elbeszélgettünk és meginvitált minket az alagsori terembe, ahol táncosnők szórakoztatták a vendégsereget, viszont ezzel a lehetőséggel nem éltünk.

Már az utazás elején is feltűnt, hogy Bagdadban viszonylag sok külföldi él és dolgozik, rengeteg kereskedő vert itt tanyát az utóbbi időben. Egy kis érdekesség, hogy a folyamatos háborúk sújtotta Irak egyes becslések szerint több mint 350 ezer szíriai menekültet fogadott be, akikkel nem nehéz összefutni Bagdad utcáin. Némelyikük önálló vállalkozásba kezdett, de sokuk utcai árusként, vagy méltatlan módon, koldusként próbál megélni.

Öt nap főváros után következett a kerbelai kiruccanás. Tudniillik a rokonok többsége ebben a városban él, mintegy 90 km-re Bagdadtól. Ez a város amellett, hogy nagy kereskedelmi központ, évente több millió síita zarándokhelye és itt található a Husszein nagymecset is (Masjid al-Hussain). Husszein a próféta unokája és a síiták harmadik imámja, aki Kerbela városában halt mártírhalált.

A város egyik fő érdekessége a soknyelvűség, köszönhetően a zarándokoknak. Voltak olyan utcák és negyedek, ahol teljes egészében farsziul és dariul ment az eszmecsere és ebből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a vallási turizmus a helyi gazdaság zászlóshajója. A nagymecset egy rendkívül impozáns épület, ami rendelkezik a szakrális intézményekben már megszokott sajátos hangulati elemekkel. Bánatomra az épület belsejében tilos volt a fényképezés, de kívülről is lenyűgöző felvételek készültek.

Még ugyanebben a városban felkerestük a temetőt, ahol a nagymamám mellett számos rokonom nyugszik. Mellékelek egy képet, amiből kivehetők a különbségek az iraki és a magyar temetők között:

A fővárosba visszatérve gyorsan teltek a napok. Még eljutottunk több híres emlékműhöz, melyek közül a kedvencem a Kahramana szoboregyüttes, ami egy fiatal vízhordólányt ábrázol, amint vizet önt 40 üres edénybe. Egyes helyiek szerint ez a szobor Ali Baba és a Negyven Rabló történetére utal, míg mások azt mesélték, hogy Kahramana egy fiatal helyi lány volt, aki zajt észlelt egy téli éjszakán és arra lett figyelmes, hogy rablók bújtak el az edényekbe, ezért forró olajat öntött beléjük, ami által sikerült elüldöznie őket.

Az utolsó napok egyikén elmentünk abba a városrészbe (Kadhamiya), ahol édesapám a fiatal éveit töltötte. Nem volt könnyű a bejutás, mivel az elmúlt néhány évben több merénylet is történt itt, ezért az ellenőrző pontnál nagyon szigorú volt a kontroll. Minden egyes személyt alaposan végignéztek, a dokumentumokat átvizsgálták stb. Mivel unokatestvérem járművének erbili (Erbil: egy főként kurdok lakta város Észak-Irakban) rendszáma volt, félre kellett állnunk és csak hosszabb magyarázkodás és egy tonna hivatalos irat felmutatása után kaptuk csak meg a belépési engedélyt. Kadhamiya zsúfolásig volt emberekkel és itt is nagyon sok volt a zarándok, köszönhetően a (Masjid) al-Kadhimayn mecsetnek.

Az utolsó napunkat a hazautazásra való készülődés jellemezte. Éjjel 3-kor indult a gépünk, de már három órával a felszállás előtt meg kellett jelenni a szigorú biztonsági intézkedések miatt.

Összességében Irak nagyon kellemes meglepetést okozott. Az egész országot áthatja a több ezer éves kultúra és sokszínűség, amibe némileg belezavar a megannyi biztonsági előírás, de ez a feltétele annak, hogy a lehető legminimálisabb mértékűre szorítsák vissza a terrorizmust. Az ottani emberekről azt tudom mondani, hogy rendkívül tisztelettudók és sehol sem ért egyetlen atrocitás vagy negatív megjegyzés az ott töltött két hét alatt, nem bámultak meg sehol, pedig a külsőm és az öltözködésem jelentősen eltér az ott megszokottól, ennek ellenére csak kedves és segítőkész hozzáállással találkoztam mindenütt. Egyértelmű, hogy ha nem sújtanák az országot az állandó háborúk és a terrorizmus, akkor a térség gazdasági és kulturális fellegvára is lehetne, nem beszélve a turizmusról.